A véletlen nem létezik 7. rész Rettegés

Újra itt, méghozzá új résszel. Örülnék ha kapnék pár kommentet a részek után :)

A véletlen nem létezik

 

7. rész

 

Rettegés

 

"Semmitől sem félek annyira, mint a félelemtől."

Furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha távolról jött volna, elmosódott, de ismerősnek tűnt..
Tompa érzékeimmel nem voltam képes kiszűrni a több féle hangot amit a fülem hallott. Lüktetni kezdett a fejem, ahogy próbáltam összpontosítani. Megrezgett a szemhéjam és gyengén kinyitottam a szememet.
Fehérség, fehér ágyak, székek, asztalok, falak. Furcsa szag.
Kórházban voltam.
Amennyire volt erőm, visszagondoltam hogy mi volt, mi történhetett.
Apa temetése, a repülő út, elmentem Lisa lakására, ott volt... ott volt Mike, ebben biztos voltam.
Reflexszerűen végignéztem a szobán hogy nincs e ott és nem vár engem. De aztán újra eszembe jutott valami... Lisa talált rám mert a földön feküdtem, igen, ott feküdtem mert...mert...
Itt folyni kezdtek a könnyeim és hangosan zokogni kezdtem.
Zihálni kezdtem mint aki nem kap levegőt, pánikba estem mert attól féltem hogy újra eljön hozzám és....
-Lana.- hallottam egy hangot az ajtó felől mire megláttam Lisát amint egy dobozzal a kezében elindul felém.
Könnyes szemekkel néztem rá majd rá kellett jönnöm hogy az arcom egy része furcsán nagyobbnak tűnt mint a másik. Fájt mikor véletlenül hozzáértem mert leakartam törülni az arcomat.
Még hangosabban felzokogtam.
Lisa a karjába zárt és látni lehetett rajta hogy próbál minél óvatosabban hozzám érni.
-Lana nincs semmi baj. Itt biztonságban vagy. Nem kell félned, nyugodj meg.- mondta
-Nem akarom. Fáj, nagyon.- egyre hangosabban kezdtem zokogni, szinte hisztérikusan, kétségbeesetten, halál félelemmel.
Lisa mintha megijedt volna, felállt és kiment mire még jobban kétségbeestem. Pár másodperccel később egy orvossal és két ápolóval tért vissza.
-Lana, nyugodjon meg.- az orvos elővett egy injekciós tűt
Egyre nőtt bennem a feszültség, a félelem.... rettegtem, de úgy mint még soha életemben.
-Hagyjanak békén, kérem. Meg akarok halni.- zokogtam elkeseredetten mire az orvos a két ápoló segítségével a kezembe mélyesztette a tűt majd rám nézett.
-Sajnálom.- mondta, de épphogy ezt meghallottam már tompulni kezdtek  a hangok én pedig mély álomba merültem

***

-Lisa, mi történt?- Nick éppen az egyik orvosi szobából jött ki
Lisa megtörülte az arcát majd a fiúra nézett.
-Sokkos állapotba került, az orvosok most beadtak neki egy erős nyugtatót. Azt mondták reggelig nem kel fel.- mondta
Nick vett egy mély levegőt majd leült az egyik székre és a fejét a kezeibe temette.
-Nick, miért hagytad őt el? Van fogalmad arról hogy min ment keresztül évekig?- kérdezte Lisa
-Én... én tudom hogy mit érez..- kezdett bele
-Nem, neked fogalmad sincs arról hogy mit érez. Ha tudtad volna akkor nem hagytad volna el őt.
-Nem hagytam el, ő hagyott el engem.- mondta Nick
-Te meg a büszkeséged miatt nem kerested többé?! Ő volt a legjobb barátod.- mondta Lisa
-Ezt te nem értheted.- állt fel dühösen Nick
-Akkor magyarázd el hogy megértsem.- mondta Lisa
Nick farkas szemet nézett a lánnyal majd megszólalt.
-Mennem kell.- mondta majd elindult a folyosón mire Lisa utána kiabált
-Szeret téged Nick, de soha nem fogja megbocsátani amit tettél.- kiabálta, mire a fiú mintha meg se hallotta volna tovább ment és kiment az ajtón.
Lisa szemei megteltek könnyel, majd leroskadt az egyik székre és zokogni kezdett.

***

Fájt a fejem és hányingerem volt. Arra emlékeztem hogy mikor legutóbb fenn voltam sötét volt, legalábbis az ablakokból nem jött be világosság, de most csak úgy ragyogott a nap.
Mennyit aludhattam? Napokat? Vagy csak egy éjjelt?
A szívem nem kalapált olyan hevesen mint legutóbb, de mikor újra eszembe jutottak a homályos emlékek, újra könnybe lábadtak a szemeim.
Ekkor egy ismerős jelent meg az ajtóban és halványan rám mosolygott.
Alistair bácsi zsebre dugott kézzel méregetett engem.
-Jó reggelt.- köszönt biztatóan és mintha várta volna a reakciómat, egy pillanatra oldalra nézett.
-Alistair...- kezdtem bele
Lassan elindult az ágyam felé majd megállt közvetlenül mellette.
-Hogy aludtál?- kérdezte
-Nyugodtan.- suttogtam
-Akkor jó. Itt van a húgod is. Alszik a melletted lévő szobában. Egész éjjel melletted virrasztott.- mondta
-Sajnálom.- újra gyűlni kezdtek a könnyek a szememben
-Csss, semmi baj. Nyugodj meg.- óvatosan leült az ágyamra-Emlékszel valamire?
-Nem.- vágtam rá halkan
Pedig nagyon is tudtam hogy ki tette ezt velem, Mike állt bosszút rajtam azért amiért faképnél hagytam. De tudtam, ha ezt bárkinek is elmondom, újra bosszút áll rajtam. Meg fog ölni.
Rettegtem tőle de nem mertem szembe szállni vele. Még ha börtönbe is kerülne, megtalálná a módját hogy tönkre tegye az életemet, hogy megöljön.
Ismertem a férjemet, neki semmi nem szabhatott határt, semmitől nem rettent vissza.
-Biztos vagy ebben? Nem láttad a támadódat?
-Lisa mit mondott neked?- kérdeztem
-Mit kellett volna mondania?
-Nem tudom.... egy betörő volt nem?!
Alistair furcsán nézett rám.
-Lisa szerint igen.- mondta
Egy pillanatra megállt a szív verésem mert attól féltem hogy Lisa esetleg elmondta Alistairnek vagy rosszabb esetben a rendőrségnek..
-Én nem láttam semmit.
-Viszont ha betörő volt akkor el kellett volna tűnnie az értékeknek, nem? Viszont semmi nem hiányzik a lakásból, a tárcád is megvan. Akkor mit akarhatott tőled? Nem lehet hogy valakinek a sajátos bosszúja lenne? Ismersz valakit aki...
-Nem, nem tudok róla hogy valaki is bántani akart volna. Nem.
-Értem.Minden esetre a rendőrség keményen nyomoz az ügyben. Azt mondták elkapják a tettest.- mondta
-Igen, minden bizonnyal.- motyogtam
Alistair vett egy nagy levegőt, majd egy kis hatás szünet után megszólalt.
-Kérsz valamit? Nem vagy éhes?- kérdezte
-Egy tea jól esne.- mondtam
-Rendben.- mosolyodott el majd óvatosan megsimogatta  fejemet
-Alistair, mi van anyával? Elmondtad neki hogy én....
-Nem, nem mondtam el. Nem hiszem hogy jó ötlet lett volna ha a férje halála után azzal a hírrel fogadom hogy a lányát szinte félholtra verték. Jaj, ne haragudj, nem akartam.- csuklott el a hangja
-Semmi baj, és most ki van mellette?- kérdeztem
-Felhívtam a feleségemet, tudod, Mirandát hogy pár napra jöjjön San Fransiscóba míg én itt vagyok nálad.- mondta
-Igazán nem kellett volna..- kezdtem bele
-Dehogynem.- suttogta
Mintha csillogott volna a szeme mikor rám nézett. Könnyek gyűltek a mindig kemény tekintetére.
-Most megyek, hozok neked valamit.- mosolyodott el halványan majd megfordult és kiment az ajtón
Nem bírtam nyugton feküdni, egyre feszültebb lettem, muszáj volt sétálnom egyet. Óvatosan felültem majd lassan felálltam..legalább is próbáltam volna ha nem estem volna vissza a fájdalomtól. Összeszorított fogakkal felhúztam hálóingemet és felszisszentem mikor megláttam a hatalmas sötét foltot a derekamon ami egészen a hátam közepéig ért.
-Te jó ég.- suttogtam elborzadva
-Lana.-hallottam Lisa hangját- Jól vagy?
Az ajtó felé pillantottam.
-Lisa... igen, vagyis..nem.- mondtam
Lisa elindult felém majd megállt mellettem és óvatosan megfogta a vállamat.
-Megígérem hogy kicsinálom. Meg fogom ölni azért amit tett veled.- mondta
-Lisa, kérlek ne kezdd el...- mondtam
-Muszáj szólni a rendőrségnek. Nem úszhatja meg. Ezt már nem. Eleget szenvedtél miatta.- mondta
-Nagyon jól tudod hogy nem tehetem.
-De, nagyon is teheted. Sőt, muszáj ha nem akarsz meghalni.- mondta
-Lisa, én... kezdtem bele de hirtelen megjelent valaki az ablak előtt. Furcsán ismerősnek tűnt de nem akartam hinni a szememnek.
-Nick.- suttogtam erőtlenül
Lisa követte a tekintetemet majd felszisszent.
-Ő az!?- néztem Lisára
-Igen.- mondta
Nick elindult az ajtó felé és benyitott.
Szótlanul figyeltem, majdhogynem hitetlenül.
-Szia Lana.

A véletlen nem létezik 6. rész Álmomban már láttalak

 Már itt is vagyok, és meghoztam a 6. részt. Jó olvasást!

A véletlen nem létezik 

6.rész

Álmomban már láttalak

Furcsán tekingettem körbe, próbáltam megérteni miért is történik velünk ez az egész... Lisa, bár nem lehetne rá oka, magát hibáztatja apa halála miatt, ráadásul ezért anyánkat próbálja kiengesztelni...De vajon miért? Mert nem jártunk haza túl sűrűn, jóformán csak karácsonykor meg nyáron egy két napra? Attól még nem az ő hibája...
-Lisa..- magam felé fordítottam az arcát- Menjünk le, együnk valamit.
Nem akartam lelkizni vele, épp elég volt már abból.
-Nem vagyok éhes..- kezdett bele
-Enned kell valamit különben rosszul leszel.- álltam fel az ágyról
Lisa nem szólt semmit csak némán bólintott majd megfogta a kezemet és elindult az ajtó felé.
Anya lent volt a hallban látszólag friss arccal
-Jó reggelt.- köszöntünk
Feltekintett a lépcsőre majd megszólalt.
-Sziasztok lányok.- mondta majd belekortyolt a kávéjába
Első tekintetre azt hittem friss de rá kellett jönnöm hogy másnapossággal küzd.
-Anya...- kezdtem bele
-Mi az?- kérdezte rám se tekintve
-Öhm....- tudtam hogy ha valami olyasmit kérdezek tőle tuti botrány lesz, így hát csak ennyit mondtam- Hol van Alistair?
-Honnan tudjam? Nem vagyok az alkalmazottja hogy tudjam mit csinál minden percben.- mondta
-Értem...- mondtam halkan
Anya felállt a kanapéról majd ránk se tekintve bement a konyhába.
Lisa rám nézett majd megfordult és vissza ment a szobájába.
Felsóhajtottam.
-Ilyenkor a családnak nem kéne összetartania?- kérdeztem hangosan magamtól
-Kéne de senki nem mer a másik elé állni ezzel a szándékkal.- hallottam Alistair hangját a bejárattól
Rá néztem.
-Miért is?- indultam el a lépcsőn lefelé
-Mert így is túl nagy fájdalmat okoz ha elveszíted az egyik család tagodat. Bár össze kéne tartani, mindenki inkább próbálja egyedül feldolgozni a történteket.- mondta
-Honnan tudsz ennyi mindent a gyászról?- kérdeztem
Megvonta a vállát.
-Sehonnan csak ismerem az embereket.- mondta majd átfogta a vállamat- És te hogy vagy?
-Én jobban viselem mint Lisa ha szabad ilyet mondanom. Ő mintha saját magát okolná apa halála miatt.- mondtam
-Beszélnem  kellene vele.- mondta
-Kéne. De szerintem hagyjuk most egyedül....Majd a szertartás után.- mondtam
-Figyelj Lana...- kezdett bele Alistair- Szerintem sokkal jobb lenne ha rögtön a temetés után vissza mennétek New Yorkba.
-Tessék?- lepődtem meg- Miért kéred tőlünk hogy magára hagyjuk az anyánkat mikor a legnagyobb szüksége lenne a lányaira.
-Lana.... nagyon jól tudom hogy anyátok nem szeretne megbántani titeket szándékosan de ahogy most viselkedik veletek..ezért jobb lenne ha minél hamarabb elmennétek.
-De..én ezt nem értem.- szólaltam meg majdhogynem hisztérikus hangon- Te most el akarsz zavarni?
-Isten ments drágám dehogy is....- vágta rá rögtön- Csak nem szeretném hogy anyátok rajtatok vezetné le a fájdalmát, a gyászát, a haragját. Hallottam hogy beszél veletek. És még Lisa hiszi azt hogy miatta halt meg apátok?
-Nem értem mire akarsz kilyukadni...
-Csak arra hogy amire anyátoknak szüksége van az a magány.Hogy egyedül feldolgozza a történteket. Később úgy is megbánná hogy megbántott benneteket. Mert ha itt maradnátok, csak fájdalmat okozna nektek.Most még nem tudja mi a jó és mi a rossz. Nem tudja hogy mivel bántja meg az embereket, a lányait.- mondta
Elgondolkodtam azon amit mondott...talán tényleg haza kellene mennünk?
-De nem hagyhatjuk őt magára... Teljesen egyedül ilyen állapotban..
-Emiatt nem kell aggódnod. Én itt maradok vele. Már úgyis megszoktam a folytonos beszólásait.- mondta
-De nem fog amiatt haragudni hogy itt hagyjuk?
-Ezzel ne törődj. anyátok tudja hogy számíthat rátok.
-De ígérd meg ha van valami rögtön felhívsz.- mondtam
-Megígérem.
-Nagyon sokat segítesz nekünk Alistair bácsi. Köszönöm.- mondtam
Alistair halványan elmosolyodott majd magához ölelt
-Na mi van? Mi folyik itt?- lépett be a hallba anya
--Lily... Semmi csak beszélgettünk.- mondta Alistair
-Beszélgettek. Hát beszélni azt nagyon is tudsz, néha túl sokat is.- mondta anya gúnyosan
Alistairre pillantottam akin egy cseppet sem látszódott hogy megbántotta volna.
-Na jó, én azt hiszem vissza megyek a szobámba. Elkezdek készülődni..- fordultam meg és elindultam a lépcső felé
-Ezt most úgy mondtad mintha valami mulatságba készülődnél.- mondta anya kezében egy pohár vodkával a változatosság kedvéért.
Az ajkamba haraptam majd anyára néztem.
Alistairnek igaza volt.
Anya kérdőn nézett rám mire tovább mentem és egy szó nélkül bementem a szobámba.

****

"A múltba visszanézve valami fáj,
valakit keresünk, aki nincs már.
Nélküled szomorú az élet,
és még most sem hisszük el,
hogy többé nem látunk Téged." 

A szertartás alatt próbáltam nem arra gondolni hogy anyám esetleg jelenetet rendez inkább a hugom kezét fogtam aki szinte egész végig rám támaszkodott de a legijesztőbb az volt hogy egy könnycsepp se gördült le az arcán, csak mereven nézett előre.
Alistair anyám mellet állt és átkarolta aki hangosan zokogott.
Egy temetésre nem lehet azt mondani hogy szép, hiszen soha nem jó az ha egy közeli hozzátartozót eltemetünk, de apám egy gyönyörű megemlékezést kapott és örökre a szívünkbe zártuk az emlékét....

****

-Miért akarsz haza menni?- kérdezte Lisa mikor már haza értünk a temetésről
-Megbeszéltük Alistairrel hogy így lesz a legjobb.
-Te miről beszélsz?- kérdezte hisztérikusan-Én nem hagyom magára anyát.
-Lisa...- jött be az ajtón Alistair
-Hogy kérheted tőlem azt hogy itt hagyjam az anyámat mikor a legnagyobb szüksége van rám?
-Lisa, én nem azt akarom hogy itt hagyd anyádat, hanem azt hogy hagyd egyedül hogy feldolgozza apátok halálát. Te is látod hogy milyen ingerlékeny, csak bántana benneteket.
-Hogy mi van?
-Én itt maradok vele és vigyázok rá.
-De...én szeretem őt és mellette a helyem.
-Én is szeretem őt.- szólaltam meg- De igaza van Alistairnek, jobb ha hagyjuk hogy saját maga dolgozza fel, egyedül, a maga módján.
-Lana...- kezdett bele Lisa
-Nemsokára indulunk a repülőtérre.- mondtam
-Ilyen hamar it akarod őt hagyni?
-Lisa kérlek....
-Lana... ne haragudj.
-Tessék?
-Én nem akarok a terhedre lenni.
-Hogy lennél a terhemre? A húgom vagy és szeretlek.-öleltem magamhoz
Úgy döntöttünk nem köszönünk el anyától, úgy sem érdekelné hogy elmegyünk, talán még egy csípős megjegyzést is kaptunk volna tőle. lisa, bár nyugtalan volt belement hogy visszamenjünk New Yorkba de csak is egy feltétellel. Ha az ő lakására megyek és nem haza vagyis Mikehoz. Belementem.
Alistair egy limuzint küldött értünk ami kivitt minket a reptérre majd mikor felszálltunk a gépre Lisa elaludt a vállamon. Nyugodtnak tűnt így én is megnyugodtam.

****

-Lana, tessék, itt a kulcs a lakásomhoz..- nyomta a kezembe a kulcs csomót mikor New Yorkban beszálltunk a taxiba
-Miért? Te nem jössz haza?- húztam fel a szemöldökömet
-Még van egy kis elintézni valóm.- mondta
-Hát jó..- mondtam
Lisa kiszállt a ötödik sugár úton én pedig tovább mentem egyenesen Manhattanbe, Lisa lakására.
Mikor megérkeztem az ismerős épület elé kiszálltam a kocsiból majd megkértem a  sofőrt hogy pakolja ki a csomagjainkat. Kinyitottam az ajtót és felkapcsoltam az előszobában a villanyt majd mikor a sofőr az összes csomagot behordta kifizettem majd becsuktam mögötte az ajtót.
Felsóhajtottam.
-Szia Drágám.- hallottam egy hangot a nappali felől de nem láttam kitől jött mert le volt kapcsolva a lámpa ráadásul az ajtó is be volt zárva..
Lehet hogy egy betörő?
-Ki az?- kérdeztem riadtan
-Nem ismersz fel?
Remegve elindultam a kapcsoló felé majd mikor megtaláltam kétségbeesetten néztem az illető elszánt tekintetébe.
-Mike.. remegtem
-Meglepődtél?- elindult felém bosszútól és gyűlölettől eltorzult arcával majd megragadott és a fülembe suttogta:
-Kár volt vissza jönnöd.....

****

Körbe néztem de mintha nem láttam volna semmit se.A fájdalomtól sikítani akartam de erőm se volt hozzá. Mintha a sötétség ami előttem lebegett egyre csak őrjítőbb és őrjítőbb lett volna.. a padlón feküdtem és azt vártam mikor halok meg. A halál is jobb lett volt annál mint amit akkor éreztem. Egyedül a vérembe fagyva itt hagyott....
Szinte a gyenge lélegzetvételeimet is visszhangozva hallottam de mikor egy, a nyíló ajtóhoz hasonló hangot hallottam furcsán egy fény csóvát kezdtem látni.
Meghaltam
-Lana.- hallottam egy kétségbeesett sikítást majd nyomást éreztem a fejemnél ahogy az ölébe vett.
Próbáltam kinyitni a szememet de mintha leragasztották volna.
-Lana, kicsim. Kérlek. - hallottam a zokogását
Lisa fölém hajolt, éreztem a lélegzetvételét és ahogy próbál felébreszteni.
-Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Úristen mit tettek veled?- hallottam hogy felszisszent mikor oldalra tűrte a hajamat
-Máris hívom a mentőket ne aggódj, nem lesz semmi gond- halványan hallottam hogy tárcsázza a számot de utána mintha minden elsötétült volna..
Az idő érzékemet elveszítettem így nem tudtam mennyi idő alatt érkeztek meg a mentők de hallottam hogy hirtelen kicsapódott az ajtó és többen beszélni kezdtek.
Egy pillanat múlva viszont mindenki elhallgatott.
-Te meg mit keresel itt?- kérdezte Lisa
-Lisa? Mi? És hol van... Te Jó Ég.......- hallottam egy ismerős hangot de nem jöttem rá kitől jött
Éreztem egy gyönge fuvallatot ahogy átrohan a szobán és leguggol mellém.
-Engedd el.- mondta feszülten
-Mit keresel itt? Mi a fene van veled?- hallottam Lisa hangját
-Lisa...menj arrébb kérlek. El kell látnom a sérüléseit. Mégis mi történt itt?
-Nem tudom...- kezdett bele Lisa- Mikor megjöttem már itt feküdt. Lehet hogy.... Ó te jó ég..- Lisa újra elsírta magát
-Jól van, nyugodj meg. Nem lesz semmi gond.- éreztem egy gyöngéd nyomást hogy felemeli a fejemet és körbe tekeri gézzel?
-Valaki nagyon megverte. Mégis ki az aki bántani akarta őt?- a mentős hangja ingerült volt
Miért tűnt nekem ismerősnek? És honnan ismeri Lisát?
-Úristen. Mike..
Gyengén pislogni kezdtem ahogy felemelte a szemhéjamat. Elmosódott fénycsóvákat láttam és egy arc körformáját. Egy ismerős arcét.
-Lana. Hallasz engem? Lana....- egyre tisztult a kép bár lassan, mégis egyre jobban kezdtem kivenni az arcának jellegzetes vonásait.
Először azt hittem álmodom.
Lehet hogy álmodtam? Vagy képzelődtem?
-Lana... nézz rám.- bár tudtam hogy lehetetlen az amit látni véltem de rá kellett jönnöm hogy Nick arca lebegett előttem
Az arc amely örökre megváltoztatta az életemet.
-Nick?- a hangom halk és törékeny volt
-Lana..igen, én vagyok az.- megfogta a fejemet és megsimogatta az arcomat
-Ez egy álom?- kérdeztem
-Nem, ez nem egy álom.- a hangja messziről jött én pedig éreztem hogy az erő amely eddig tartotta törékeny testemet, elvész én pedig zuhanni kezdtem a sötétségbe...

A véletlen nem létezik 5. rész Lelkiismeretfurdalás

Ügyes vagyok, nem igaz? Már itt is van az 5. rész :) 

 A véletlen nem létezik

5. rész

Lelkiismeret furdalás

Lisával úgy döntöttünk, a mai nap hanyagoljuk Mike csípős beszólásait, és utasításait, különben sem lett volna erőm az irodában üldögélni, míg az anyánk otthon van egyedül, a gyászába mélyedve.
Még aznap haza kellett mennünk, így hát bementem Mike irodájába.
Kopogtam az ajtón, de senki nem szólt ki, mégis hangokat hallottam.
Ki lehet oda bent?
Tudom, nem szabad hallgatózni, de a fülemet az ajtóra  tapasztottam, és egy női hangot véltem hallani.
Gondolkodás nélkül benyitottam, de nem azt láttam amire számítottam.
Az egyik legnevesebb ügyfelünk Samantha ült Mike-kal szemben a székben, és nem az ölében.
Mintha meglepődtem volna.
Mike tekintete rám villant, majd felállt a székéből, és megszólalt.
-Nem tudsz kopogni?- kérdezte
-Én kopogtam, de ezek szerint nem hallottad. Bocsánat.- motyogtam
-Nos...öhm- zavartan Samanthára tekintett, majd rám- Semmi gond, de többször ne forduljon elő.
-Mike..öhm..beszélhetnék veled?- mondtam alig hallhatóan
-Tessék? Éppen egy ügyféllel tárgyalok.
-Sajnálom de mi lenne ha egy kicsit hanyagolnád? Kivételesen miattam?- kérdeztem kicsit ingerülten
Mike dühösen nézett rám, majd a somolygó Samanthára, aki kecsesen felállt, majd a Gucci táskáját a könyökére aggasztva felvette a valószínűleg valódi bundáját, és elindult az ajtó felé.
-Úgy látom most nem alkalmas. Majd máskor..talán.- hátra dobta a haját, majd rákacsintott Mike-ra és kiment.
Mike dühösen felém fordult és becsapta az ajtót.
-Mi a fene volt ez?- kezdett kiabálni
-Ne haragudj..- kezdtem bele
-Van fogalmad arról hogy lehet hogy ez volt az egyetlen alkalmam arra hogy megkössem életem legnagyobb üzletét?- kérdezte dühösen, és megragadta a kezemet
-Gondolom hogy az egyetlen....főleg hogy rád kacsintott.- mondtam
-Te pimaszkodsz velem?- szorította meg erősen a kezemet
-Mike én csak beszélni akartam veled arról hogy....
-Mit akarsz már megint?
-Elengednél engem?
-Honnan?
-Szükségem lenne pár nap szabadságra.
-Szabadságra..
-Igen mert..
-Azért hogy otthon lustálkodj míg én a jövőnket próbálom építeni és keményen dolgozok?
-Nem.
-Ne nézz hülyének. Nem kapsz szabadságot se most, se soha.
-Mike....apám...az imént telefonált anyám, hogy agyvérzése volt és a kórházban meghalt..- mondtam halkan, újra könnyes szemekkel.
Mike furcsán nézett rám.
-Hogy mi van?- kérdezte értetlenül
-Igen, és ezért haza szeretnék menni segíteni anyámnak..elrendezni a temetést..- mondtam
-És a húgod? Ő nem ér rá?- kérdezte közömbösen
Értetlenül néztem rá.
-Ezt meg hogy érted?
- Nem érted?- kérdezte gúnyosan
-Mike te miről beszélsz? A húgom velem jön. Az apánk meghalt. Hol lenne a helyem ha nem a családom mellet.
-Én vagyok a családod.- mondta
-Ő az apám volt. Na nehogy már magyarázkodnom kelljen..- kezdtem bele
-Én meg a férjed vagyok.- mondta
-Én ezt nem hallgatom tovább....- hátat fordítottam neki, mire megragadta a kezemet, és vadul magához vont.
-Nem mész sehova.- mondta
-De megyek.- mondtam
Annyira lehetetlenek tartottam azt, hogy létezik olyan ember, aki ennyire tesz arra hogy hogyan, miképpen és mennyire meg tudja bántani az embereket, a hozzá tartozóit. Hogy képes tükörbe nézni minden nap ezzel az arccal? Nem csak hogy kegyetlen, de nincsenek érzései sem. Nem ismeri a szeretetet, a megértést, a támogatást, a gyászt. És én hogy voltam képes egy ilyen emberhez hozzá menni?
-Nem mész sehova míg én azt nem mondom.- sziszegte a fülembe
-De megyek. Eressz el.- mondtam
-Hogy merészelsz?- emelte fel a kezét, mire hirtelen kinyílt az ajtó, és belépett rajta Lisa
-Hozzá ne merj nyúlni te mocskos állat.- mondta
-Lisa....- Mike hangja kemény volt- Te meg mit keresel itt? Nem tudsz kopogni? Épp a feleségemmel beszélek..négyszemközt.- nézett rám jelentőségteljesen, majd megszorította a kezemet
-Épp kirugatom magamat és a nővéremet is.- fogta meg a kezemet és közelebb húzott magához
-Mit képzelsz? Mit csinálsz?- kérdezte
-Mi most elmegyünk, és ha jót akarsz magadnak, távol tartod magadat Tőlem és a nővéremtől.- mondta Lisa
Mike felnevetett.
-Fogalmad sincs mibe keveredtél.- mondta egy gúnyos önimádó mosollyal az arcán
-Dehogynem.- vágott vissza Lisa- Tönkre teszlek téged.- mondta, majd velem karöltve kisétált az irodából, jól becsapva maga mögött az ajtót

****

Mikor megérkeztünk San Fransiscóba egy limuzin várt bennünket a reptéren.
-Minek ez a felhajtás?- morogta Lisa, majd megtörülte a szemét
-Ki küldte? Nem hiszem hogy anya olyan állapotban lenne hogy limót küld a lányainak.- mondtam, miközben a sofőr a csomagjainkat pakolta a kocsiba
-Nem is nagyon érdekel.- mondta Lisa
Ránéztem, majd magamhoz öleltem és próbáltam kicsit megnyugtatni.
Miután kijöttünk az irodából, Lisa egyre idegesebb lett, nem volt elég apa halála még Mike-kal is szembe kellett néznie.
Ő a legkisebb a családban, mégis ő az aki a legtöbbet teszi értem, pedig ez az én feladatom  volna hogy megvédjem a kishúgomat....
-Gyere, szálljunk be.- adtam egy puszit a fejére, majd beültünk a limuzinba
20 perc alatt beértünk a belvárosba, majd anyáék háza elé. A sofőr kipakolt a csomagtartóból, majd óvatosan benyitottunk az óriási faajtón.
A hall üres volt, szinte kongott, mintha az egész ház kihalt lett volna.
A sofőr letette a csomagjainkat, majd kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
Hirtelen egy ismerős arc bukkant fel a konyhából jövet..
-Aliastair  bácsi?- kérdeztük egyszerre Lisával
-Sziasztok drágáim.- mosolyodott el halványan
Lisa elindult felé, majd átölelte.
- Mikor érkeztél?- kérdezte Lisa, mikor engedett az öleléséből
-Rögtön repülőre szálltam mikor anyátok felhívott. De amúgy 20 perccel előttetek érkeztem. Én küldtem elétek a limuzint is.- mondta
-Igen?- indultam felé- És hogy van?- kérdeztem
-Szerinted?
Alistair magas és őszülő pasas volt, tipikus öltönyös, a kezében egy pohár whiskyvel. Nem sokat láttam gyermekkoromban sem, pedig apámmal nagyon jóban voltak, elvégre a  bátyja volt. Évente talán egyszer láttam, karácsonykor, amikor a kezembe nyomott valami emlékezetesen becsomagolt ajándékot. Kedveltem, de nem ismertem igazán, így rosszat se tudtam róla mondani.
-Igen, tudom. Szia.- öleltem át
-Hogy vagytok? Na jó, azok után ami történt inkább nem kérdezem. Ne haragudjatok.- mondta
-Semmi gond.- vágta rá Lisa- Megyek, megnézem anyát.- mondta, majd el is tűnt Alistair mögött.
-Öhmm... tudom hogy nem nagyon ismersz engem Lana, de szeretném részvétemet nyilvánítani apád miatt. Én csak a testvére voltam, de biztos vagyok benne hogy téged nagyobb veszteség ért.- mondta
-A baj az, hogy én nem is nagyon beszéltem vele. Lelkiismeret furdalásom van miatta.- mondtam
-Biztos vagyok benne hogy nem a te hibád volt.- mondta- Apád mindig is olyan volt aki nem tudja kifejezni az érzelmeit, pedig hidd el hogy nagyon szeretett benneteket.- mondta
-Igen tudom.- sóhajtottam fel- Most megyek, megnézem én is anyát.- indultam a konyha felé
Mikor anyám meglátott, még jobban sírni kezdett amitől nekem is kicsordult a könnyem. Próbáltam erős maradni az ő kedvéért, elvégre ahogy láttam, máris meggyűlt a baja az alkohollal. Szorosan magához húzott, és nem engedett, míg szó szerint álomba sírta magát.
Lisa és én próbáltuk elintézni a dolgokat apánk temetésével kapcsolatban, mikor Alistair szólt, hogy már mindent elintézett és két nap múlva lesz a szertartás. Biztos voltam abban, hogy anyánk nem lett volna képes mindent elintézni.
Késő este elmerengtem azon, hogy vajon mi lesz ezek után, a családunk széthullik, Lisa sem lesz képes újra a családi házba jönni....amint ez a gondolat átsuhant az agyamon, rögtön elhessegettem és próbáltam elaludni, elvégre már fél kettő is elmúlt.
Reggel, mint ahogy gondoltam, a húgom már fenn volt és csöndesen iszogatta a tejes kávéját. Mikor beléptem a konyhába, hirtelen megtörülte az arcát, és szipogott egyet, majd megszólalt.
-Szia Lana.- mondta
-Szia.- köszöntem halkan, majd öntöttem egy kis kávét, és belekortyoltam
-Hogy aludtál?
-Sehogy.
-Látszik.- morogta
-Köszi. Rajtad is.- sóhajtottam fel
Lisa felhorkant, majd felállt és odajött hozzám.
-Anya felkelt már?- kérdeztem
-Még nem. De addig jó míg alszik.
-Ez igaz. És Alistair?
-Még elintéz egy két dolgot a temetéssel kapcsolatban.- motyogta
Bólintottam, majd leraktam a poharamat a mosogatóhoz, és kimentem a konyhából. Tudtam hogy jobb ha nem hozok fel dolgokat Lisának erről az egészről, sőt inkább mindenről, ami mostanság történt.
Szinte egész nap a szobában voltam, lentről se hallottam hangokat, néha egy két ajtócsapkodást vagy üvegcsörömpölést a konyhából. Se anya se Lisa hangját nem hallottam.
Este előkészítettem a ruhámat, majd korán lefürödtem és lefeküdtem aludni.
Kipihentnek akartam tűnni.     

****

-Lana, gyere már!- hallottam Lisa hangját
Kinyitottam a szememet.
-Lisa?- motyogtam
A szobaajtó csukva volt, és ahogy láttam már felkelt a nap.
-Lana, gyere már.- hallottam újra a húgom hangját
Kikeltem az ágyamból, majd kinyitottam az ajtót.
-Na végre. Még nem vagy kész? Fél óra múlva megyünk.
-Hova?
-Szeretnék venni valami olyasmit amivel kiengesztelhetem anyát.- mondta
-Hogy mi van?- kérdeztem
-Nem hallottad?
-Lisa, mi van?
-Anya haragszik ránk...
-Mi? Dehogy...miért gondolod ezt? Ne mondj ilyeneket.
-De mondok, mert igazam van....- könnybe lábadtak a szemei, majd szinte rám borult és zokogni kezdett.
-Lisa...-kezdtem bele
-Annyira hiányzik...- zokogott
-Nekem is kicsim, nekem is..-simogattam meg a fejét
-Miért történik ez velünk?
-Nem tudom.- felsóhajtottam, majd lehunytam a szememet....

A véletlen nem létezik 4. rész "Nem akarom hogy őket is elveszítsd!"

Itt is lenne a 4. rész :) Jó olvasást!

A véletlen nem létezik

4.rész

"Nem akarom hogy őket is elveszítsd"

Az utam a belvárosba lassan ment, megint dugóba keveredtem.
Hangosan dudálni kezdtem, mire megszólalt a telefonom.
Idegesen turkálni kezdtem az anyósülésen lévő táskámban.
Mire megtaláltam már letette.
Megnéztem a kijelzőt.
Lisa.
Felsóhajtottam, majd tárcsázni kezdtem a számát.
Rögtön az első csöngés után felvette.
-Na, azt hittem már elhagytad a telefonod.- hallottam a hangját
Forgatni kezdtem a szememet.
-Nem, csak éppen egy dugó közepén ragadtam.- mondtam a kezemmel a kormányon dobolva, és újra megnyomtam a dudát, mire kiabálni kezdtek az előttem álló kocsiból
-Minden rendben?- kérdezte Lisa
-Hogy ne...- mondtam
- Jaj, Lana....jó lenne ha beszélnél azzal a semmirekellővel...
-Lisa, kérlek...- lehunytam a szememet
-Most meg mi van? Ha te nem beszélsz vele, majd én. De azt nem fogja megköszönni.- mondta
-Ne akard tönkretenni az életemet.
-Hogy micsoda? Én teszem tönkre az életedet?- háborodott fel
-Nem szeretném ha belefolynál ebbe az egészbe..- mondtam
-Ugyan már Lana. Ne csináld, kérlek. Ezzel nem segítesz senkinek, főleg nem magadnak. Én csak azt szeretném hogy ne kelljen téged idő előtt eltemetnelek.- mondta komoly hangnemben
Egy kis hatásszünet után megszólaltam.
-Hogy mi? Nem, Lisa.... Miért mondasz ilyeneket?
-Sajnálom Lana. De ez az igazság. Már évek óta megy ez az egész. nem egyszer volt már hogy eszméletlenre vert, emlékezz csak vissza.
Nyeltem egy nagyot.... beugrottak az emlékek... Könnybe lábadtak a szemeim.
-Lana? Itt vagy még?- hallottam a húgom hangját
-Igen.. itt vagyok.
-Ha már itt tartunk. Apáékkal is kéne beszélned.- mondta
-Miért?
-Mert hiányzol nekik.
-Tényleg? Nem úgy vettem észre.
Lisa felsóhajtott.
-Csak túl sok a dolguk.
-Persze. Ha beszéltem velük telefonon mindig leráztak, ha elakartam menni hozzájuk, azt mondták dolguk van, majd máskor. Én már nem töröm magam.
-Lana nem szeretném hogy őket is elveszítsd úgy mint Nicket.- mondta Lisa
Egy pillanatra elgondolkodtam...
" Mint Nicket..." De az nem az én hibám volt, kivételesen nem az enyém. Vagy az volt a a baj, hogy egyetemre mentem és azóta egy levelet se küldött?
Elfelejtett engem.
-Lana, itt vagy?
-Igen.- mondtam
-Ne haragudj.
-Miért is?
-Azért mert Őt említettem. Tudom mennyire kikészültél miatta.
-Semmi gond húgí, minden rendben.
-Szeretném ha boldog lennél.
Halványan elmosolyodtam.
-Én is..
-Ezért kérlek beszélj Mike-kal.
-Nem, azt nem.
-Miért?
-Lisa, kérlek...
-Lana, szereted őt?-kérdezte
-Tessék?
-Szereted őt?
Elgondolkodtam. Az igazság az hogy soha nem is szerettem, ő inkább csak egy egyetemi fellángolás volt számomra. Igen, persze.... akihez hozzá mentem...
Erre nem volt mentségem.
-Nem.
-Akkor mi is a probléma?
-Nagyon jól tudod hogy aki szembe száll vele, nem jöhet ki győztesen.
-Dehogynem. Csak az aki elég jól ismeri. Te.
-Soha.
-Akkor majd én.
-Nem.
-Ha te nem teszed meg, majd én.
-Nem, Lisa, Kérlek.
-Nem hagyhatom hogy még egyszer bántson. Beszélek vele, és megmondom neki hogy ha még egyszer egy ujjal is hozzád ér, feljelentem, és távolságtartási nyilatkozatot kérek ellene, amit ha megszeg lecsukják. Úgyhogy nem kell félned.- mondta
-Ez nem jó Lisa.
-Miért is?
-Azért mert  mindenhol vannak kapcsolatai, nem lehet őt csőbe húzni.
-Dehogynem.
-Nem, Lisa. Nem szabad ilyenekkel szórakozni.
-Ez nem szórakozás Lana. Csak a biztonságod érdekében teszem.
-Nem, nem teszel semmit. Ígérd meg.
-Nem.
-De.
-Nem tehetem. Lana, te félsz.
-Persze hogy félek. El se merem képzelni mit tenne velem..
-Semmit, ha lecsukják.
-Nem fogják. Elintézné. Hidd el ellene nem győzhetünk, tudom hogy milyen aljas tud lenni.
-Még szép hogy tudod, a saját bőrödön tapasztalod. Ezért kell lépnünk.
-Nem, megtiltom Lisa hogy akár vele akár a rendőrségen beszélj erről.
-Nem teheted Lana.
-De igen megteszem. Ha beszélsz erről bárkinek is, nem vagy a testvérem.- mondtam kicsit elhamarkodottan
A vonal túlsó oldalán csend volt....
Én pedig rájöttem hogy kicsit keményen beszéltem vele...de akkor is.. nem teheti meg. Nem csak az én, de a saját érdekében is.
-Hogy mondhatsz ilyet Lana?- hallottam a remegő hangját- Csak segíteni akarok
-Tudom, de kérlek. Te nem ismered őt.
-Hidd el hogy igen. Egy nő verő szemétláda.
-A te érdekedben húgi. Ne csinálj semmit.
-Az én érdekemben?
-Igen. Hidd el hogy téged is képes bántani.
-Emiatt nem kell aggódnod. Tudok vigyázni magamra.
Megráztam a fejemet.
-Ezt majd megbeszéljük személyesen. Most leteszem. Megindult a sor. Bent találkozunk. Szia.
-Jól van. Vigyázz magadra. Szia.- azzal letette a telefont, én pedig végre elindultam a kocsival.
Kb. 15 perc alatt beértem a belvárosba. Az irodaház előtt még parkolóhelyem is volt. Mikor beléptem az épületbe, David, a portás már mosolyogva várt.
-Jó reggelt Lana.- mosolygott
-Szia David. Mi  újság?- kérdeztem
-A szokásos. Hosszú műszak.
-Az nem jó.- mondtam- Remélem ma hamar haza mehetek.
David kb. 35 éves lehetett, magas széles vállú, rövid, barna hajú kedves férfi volt, akivel szívesen beszélgettem.
-Biztosan. Neked elég csak szépen ránézned a főnökre.
-Az azért nem olyan könnyű. Ő a férjem. Nem olyan engedékeny mint a hogy hiszed.- mondtam
David nem szólt semmit, hanem a kezembe nyomta a postámat.
-Tessék. Ma elég sok leveled jött.- mondta
-Köszönöm. További szép napot és jó munkát.- mondtam, majd egy rövid mosollyal az arcomon megfordultam és elindultam a lifthez.
Megnyomtam a gombot, és a számokat kezdtem nézni.
Mikor kinyílt az ajtó, beléptem de épphogy becsukódott mögöttem az ajtóm megcsörrent a telefonom.
Megnéztem a kijelzőt.
Anya.
Az alsó ajkamba haraptamm majd felvettem.
-Haló.- szóltam bele
-Kicsim?- hallottam egy halk hangot.
-Szia anya.
-Lana.... kicsim...- elcsuklott a hangja
-Anya, baj van? Mi történt?
-Lana, kérlek...- mintha nem tudott volna befejezni egy mondatot, folyton megakadt a hangja
-Anya, minden rendben?
-Kicsim, kérlek ne haragudj rám.
Lehunytam a szemem.
-Semmi gond anya.- mondtam halkan
-Édesapád....- kezdett bele
-Tessék?
-Édesapád.... fél órával ezelőtt bevitték a kórházba agyvérzés miatt...de.....
-Anya, mondd már mi van vele kérlek.
-De nem tudták megmenteni. Meghalt.- mondta az utolsó szót már sírva, mire én csak megrökönyödött testtel álltam a lift közepén, és a Lisával folytatott beszélgetésemre gondoltam.
" Nem szeretném hogy őket is elveszítsd"
Hirtelen könnybe lábadtak a szemeim.
-Kicsim, kérlek....- anya alig tudta kimondani a szavakat
-Lisa tudja már?
-Igen.-
-Anya...- kezdtem bele, mire anyám keserves sírását hallottam, majd a vonal megszakadt.
Üveges tekintettel néztem a telefonom kijelzőjére, mire kinyílt a lift ajtaja.
Felnéztem és a húgomat láttam a lifttel szemben, kétségbeesett arccal.
Kiléptem, majd elindultam felé és a karjaimba zártam, mire zokogni kezdett.
" Nem szeretném hogy őket is elveszítsd"
Már késő...

A véletlen nem létezik 3. rész Fájó igazságok

Itt is volna a 3. rész is. Jó olvasást :)

A véletlen nem létezik

3.rész

Fájó igazságok

Megtörültem az arcomat, majd a kezemre néztem. Véres csík futott rajta ahogy végigtöröltem az arcomat.
Lehunytam a szememet, majd felálltam és a mosogató felé hajoltam. Megnyitottam a vizet, és törülni kezdtem az arcomat. Felszisszentem mikor az ajkamhoz értem... felszakadt és mintha kezdett volna bedagadni..
-Hogy fogom megint eltüntetni?- suttogtam magamban, mire egy hang megszólalt a hátam mögül.
-Mit mondtál?- kérdezte, mire megfordultam
Mike félmeztelenül állt előttem, vállán egy törülközővel.
-Semmit, csak...- akadt meg a hangom
Felszisszent.
-Mi van a száddal? - indult el felém, mire reflexből lehajtottam a fejemet és magam elé emeltem a kezemet, de Mike megállt előttem, és gyengéden megfogta a kezemet, majd felemelte a fejemet.
Oldalra tűrte a hajamat, és végigsimított az ajkamon egészen a torkomig.
Nyeltem egyet.
-Ne haragudj.- mormogta
Újra nyeltem egy nagyot, majd a szemébe néztem.
-Mit akarsz tőlem?- kérdeztem rekedtes hangon
-Azt hogy szeress.- mondta
-Szeretlek.
-Ezt csak mondod, de nem gondolod komolyan.- mondta, és hátra hajtotta a fejemet, majd megcsókolta a nyakamat.
Lehunytam a szememet. Nem akartam ezt az egészet. Fájt ha hozzám ért, fájt ha rá gondoltam, fájt a közelsége, fájt az érintése, a csókjai, de leginkább az, hogy soha nem mond igazat.
Bántott mikor olyan kedve támadt, ha olyasmit mondtam ami nem tetszett neki, bántott ha őt bántották mások.
A külső sebeket hamarabb el tudom feledni, de ami belül van..lehetetlen.
Felejthetetlen.
Az ember túl érzékeny, minden apró bántás csak gyűlik míg egyszer csak ki nem robban abból az eldugott, mély, mások számára ismeretlen zugból.
Azt mondják a nők érzékenyek, törékenyek....pedig ők azok akik a legnagyobb pofonokat kapják az élettől. Minden egyes pofonnál csak lehajtja a fejét, ejt egy apró könnycseppet, majd újra emelt fővel hamis mosolyt csal az arcára.
Minden egyes könnycsepp... minden egyes pofon... az, ami eszünkbe juttatja hogy gyengének tartanak, de mi  tudjuk magunkról hogy  erősebbek vagyunk náluk.
-Mondd ki hogy szeretsz.- suttogta Mike
-Szeretlek.-mondtam
-De úgy, hogy el is higgyem.-nézett a szemembe
Nyeltem egy nagyot, majd határozottan megszólaltam.
-Szeretlek. Nagyon.- mondtam egy könnycseppel a szememben, majd lehunytam a szememet, és hagytam hogy a saját hazugságom magával ragadjon, egyenesen a férjem karjaiba, és a hálószobába.

                                                                       ***

Másnap, mint mindig egyedül ébredtem. Mikor kinyitottam a szememet, ránéztem az órára...
Fél nyolc.
Kilencre az irodában kellett lennem.
Felemeltem a fejem, majd az ágyunk mellett lévő óriási tükörbe néztem.
A szemeim bedagadtak, az ajkam lila és vörös színű volt.
Mélyet sóhajtottam, majd vissza dőltem az ágyamba., de amint a fejem a párnát érte, megcsörrent a telefonom.
Az éjjeli szekrény felé nyúltam, mire levertem a lámpát.
-Basszus.- sziszegtem, majd megnéztem a telefon kijelzőjét.
-Lisa  - a húgom volt az
Felvettem.
-Szia. Igen, tudom. Ma nem kések el. Megígérem.- mondtam
-Neked is jó reggelt nővérkém . - mondta Lisa  - Igazából nem azért kereslek hogy figyelmeztesselek, hanem azért, hogy megkérdezzem hogy vagy?
Furcsán néztem a tükörbe.
-Miért? Hogy lennék?- kérdeztem
-Nem is tudom.... most pont a tükörbe nézel, és azon gondolkodsz, hogyan tüntesd el a zúzódásokat amiket az a rohadék csinált.- hallottam Lisa ideges hangját
Lehunytam a szememet.
-Nem tudom miről beszélsz...
-Nem? Képzeld, tegnap elindultam hozzátok. De mikor már ott álltam az ajtó előtt, nem volt kedvem bemenni. Megint veszekedtetek. Méghozzá hangosan. Bár szinte csak annak a rohadéknak hallottam a hangját....- mondta
-Nem, félreérted..-kezdtem bele
-Ugyan már, Lana. Te érted félre. Már rég ott kellett volna hagynod. Hogy engedheted  meg neki...-kezdett bele
-Ez egyáltalán nem tartozik rád Lisa...- mondtam éles hangnemben
- A nővérem vagy. Igenis rám tartozik. Nem engedhetem hogy így bánjon veled....- akadt meg a hangja - Ez így megy már másfél éve. És másfél éve nem tettél ez ellen semmit.
-Nem tehetek semmit, nem érted meg?
-Dehogynem. Elhagyod.- mondta
-Az nem megoldás. Soha nem menne bele a válásba..
-Akkor kényszeríteni kell.- mondta
Keserűen felnevettem.
-Nem, Lisa. Soha többet ne mondj ilyet, ne is gondolj erre.- mondtam
-Miért?
-Mert megkeserítené az életemet. Jobban mint most teszi.
-Nem engedném hogy egy újjal is hozzád érjen. Soha többé.- mondta
Nyeltem egy nagyot.
-Ehhez mi kevesek vagyunk Lisa.- mondtam halkan
-Nem, nem vagyunk kevesek. Ne engedd többé hogy bántson. Teljesen tönkre tesz téged.
Lehunytam a  szememet, majd összeszorítottam az ajkamat hogy visszatartsam a könnyeimet.
-Most mennem kell Lisa.-mondtam alig hallhatóan.
A vonal túlsó felén csend volt.
-Vigyázz magadra.- hallottam Lisa hangját majd letette
-Mindig vigyázok magamra.-suttogtam, majd erőt vettem magamon és felálltam
Elindultam a gardrób felé, és felvettem egy elegáns fekete szoknyát magassarkú fekete cipővel, egy blúzzal és farmer mellénnyel.
Belenéztem a tükörbe. Már csak azt a foltot kellet eltüntetnem az ajkamról..
Leültem a kis asztalom elé, és a kezembe vettem az alapozómat.
Feltettem rá egy réteget, de nem volt elég, még mindig látszódott.
Párszor felszisszentem, pedig igyekeztem nem nagyon rányomni a pamacsot, mégis mindig megfájdult akárhányszor hozzáértem.
Mikor már a harmadik réteget vittem fel, elviselhetően nézett ki az ajkam széle.
Felálltam az asztaltól, felvettem a szövetkabátomat majd a táskámat és a kocsikulcsot majd kimentem az ajtón.
Míg kiértem a kocsiig egyszer sem néztem fel nehogy az egyik szomszéd leszólítson mert esetleg hallott valamit előző este, inkább sietve beszálltam a kocsiba és elindultam a belvárosba egyenesen Lisához hogy befejezzem amit elkezdtem és elmondjam neki hogy igaza volt de ez semmit nem jelent, Mike ellen semmi esélyünk sincs.

A véletlen nem létezik 2. rész Egy új élet kezdete

Már itt is van a 2. rész. Jó olvasást!


A véletlen nem létezik

2.rész

Egy új élet kezdete

Nem hittem volna hogy Nick nélkül végig tudom csinálni, hiányzott a közelsége, a támogatása de legfőképpen az hogy mindig ott volt mellettem.
De tudtam hogy nem gondolhatok mindig magamra, nem akarhatom hogy folyton csak velem legyen és mással ne foglalkozzon, hiszen ott volt a családja.
A családja akinek a legnagyobb szüksége volt arra hogy összetartsanak.

A telefon kicsöngött de senki nem vette fel mikor már vagy tizedszer tárcsáztam Nick számát. Csak a rögzítő kapcsolt be..
-Heló, itt Nick. Most nem vagyok telefon közelben úgyhogy ha akarsz hagyj üzenetet a síp szó után.- hallottam az ismerős hangot majd mikor a síp szó abbamaradt megszólaltam.
-Nick, én vagyok az, Lana. Mi van veled? Miért nem hívsz? Baj van? Történt valami? Haragszol rám? Mi a baj? Nagyon hiányzol Nicky, szeretnék beszélni veled. Már úton vagyok Floridába, de el se köszöntél tőlem. Kérlek ha meghallgattad ezt az üzenetet hívj vissza az isten szerelmére.- csuklott el a hangom majd megnyomtam a hívás vége gombot
Csak néztem magam elé a semmibe és azon gondolkodtam hogy megállok és visszamegyek San Fransiscoba, vissza Nickhez akihez mindig is tartoztam.
Nem tudtam mi tévő legyek, nem tudtam mire számítsak mikor otthagyom a régi életemet és elkezdem az újat. Nem tudtam hogy ennyire kínozni fog a honvágy, az emlékek és a tudat hogy képes voltam magam mögött hagyni a legjobb és egyetlen barátomat akinek most lett volna a legnagyobb szüksége rám. Lelkiismeret furdalás, honvágy, bánat és bizonytalanság mardosott és nem hagyott tisztán gondolkodni.
Akkor már egy ideje nem sírtam, nem volt szükségem könnyekre, fölösleges lett volna hiszen nem volt miért, Nick ott volt mellettem.
De akkor nem volt sehol..... a könnyeim pedig patakban folyni kezdtek...
*****
Mikor megkezdtem új életemet az új környezetben és az új emberekkel a remény amit tápláltam hogy újra láthatom Nicket szertefoszlott. Nem hívott vissza egyszer sem, nem válaszolt a hívásaimra, az üzeneteimre, a leveleimre se.
Reménytelennek tűnt minden, kétségbe estem. Nem tudtam rájönni hogy mivel bánthattam meg, miért nem keres, mit tettem hogy így büntet.
Azt könnyebb lett volna elviselni ha kerek perec elmondja hogy soha többet nem akar látni valami oknál fogva, de az hogy szóra se méltat rosszabb volt a pokolnál.

Teltek múltak a hetek, a hónapok majd az évek is. Sok új barátra tettem szert, kedveltem őket de egyiket se lehetett összehasonlítani azzal aki a legnagyobb sebet ejtette a szívemen.
De elkövettem a legnagyobb hibát az életemben. Szerelembe estem, legalábbis azt hittem szerelmes vagyok. Az egyetem jogi karán megismerkedtem egy fiatal jó képű fiúval, Mike-kal. Fiatal és vak voltam, kerestem a boldogságot egy fiú mellet aki vigyáz rám és megvéd ha bajba kerülök mint ahogy az gyermekkoromban volt.
De ő mégis más volt...
Gyengéd de mégis éles és durva, hirtelen haragú mégis sármos. Nem tudtam kiigazodni rajta hogy milyen az igazi személyisége.
Mike, miután végeztünk az egyetemen megkérte a kezemet, azt mondta mindörökre szeretni és óvni fog... De ezt már hallottam egy fiútól aki sok évvel ezelőtt megígérte hogy ne nem hagy cserben és szeretni fog bármi történjen.
Én mégis igent mondtam...mert megint megbíztam olyasvalakiben akiben nem kellett volna...
Az esküvőt még Floridában tartottuk de utána New Yorkba költöztünk ahol megkezdtük a szépnek ígért de szorongásban és félelemben telt házasságunkat....
*****
-Szia kicsim.- köszöntött Mike egy apró csókkal majd letette a kabátját a székre
-Szia.- motyogtam majd a kezébe nyomtam egy levelet
-Ez mi?- nézett rá majd rám és kinyitotta
-Reggel jött.-mondtam éles hangnemben
-Valami baj van?- kérdezte
Gúnyosan felnevettem.
-Dehogy.- csaptam le a konyharuhát majd újra felé fordultam.
-Ez a titkárnődtől jött.- mondtam
Mike felkapta a fejét majd kiabálni kezdett.
-Te kinyitottad a levelemet? Amit nekem címeztek?- kérdezte
-Miért? Te nem szoktad az enyémeket? Vagy a bankszámlámat? Vagy a pénztárcámat?- kérdeztem
-Hogy merészelted?- gyűrte össze a papírt a kezében
-Kár összegyűrnöd ugyanis olyan szépen és hosszasan nyáladzott az a buta liba a leveledben hogy rosszul lettem. Azt írta idézem: " Jaj, nyuszifül, olyan jó volt a közös hétvégénk, ismétlést szeretnék még több orgazmussal."- kezdtem gesztikulálni mire nagyot csattant Mike keze az arcomon.
Olyan erővel ütött meg hogy a földre estem.
-Semmi közöd ahhoz hogy mit csinálok.- kiabált majd lehajolt hozzám és megfogott a kardigánomnál fogva
A hajam hozzátapadt az arcomon lévő vérhez de ő megragadta a fejemet és hátra szorította.
-Nagyon jól tudod hogy mi a vége ha felidegesítesz nem igaz?- mondta és újra megpofozott
Próbáltam szó nélkül tűrni mint oly sok ideje de most nem ment.
Zokogni és könyörögni kezdtem.
-Kérlek hagyj békén.- mondtam
-Ugyan. Örök boldogságot és hűséget fogadtunk egymásnak. Nem hagyhatlak csak úgy itt.- mondta egy gúnyos vigyorral az arcán majd erőteljesen ellökött magától és felállt.
-Most pedig szedd össze magad. Mire visszajövök a fürdőszobából szeretném az asztalon látni a vacsorámat.- igazította meg a nyakkendőjét
Lehajtott fejjel a könnyeimmel küszködtem de nem szólaltam meg.
-Állj már föl te szerencsétlen.- megragadta a vállamat és durván felállított majd enyhén pofozgatni kezdett.
-Szedd össze magad megértetted? És nem akarom hogy még egyszer ilyen megtörténjen, világosan fogalmaztam? Elvégre ez így neked se jó, nem igaz?- kérdezte gúnyosan majd elengedett és faképnél hagyott.
Keserves zokogásba kezdtem és attól féltem hogy soha nem szabadulhatok meg a félelmeimtől  és attól aki ezeket okozza.

A véletlen nem létezik 1. rész Egy életre szóló barátság, és ami utána van

Itt is volna az első rész, remélem tetszeni fog nektek, várom a hozzászólásokat :)

 

 

A véletlen nem létezik

 

1. rész

Egy életre szóló barátság és ami utána van....

Azt mondják az ember igazán tud szeretni...
Tud szeretni testvért, anyát, családot, szerelmet... és barátot.
Mert minden amit életünkben átélünk, egy baráthoz fűző emléket ébreszt fel bennünk. Egy emlék amelyet soha nem felejtünk, életünk végéig elkísér minket.
Néha elképedve figyeltem az olyan embereket akik azt állították hogy nincs legjobb barátjuk akikkel megbeszélhetik a gondjaikat, akik mindig megvigasztalják őket és kiállnak mellette mikor mindenki cserbenhagyja és földbe tiporja.
"Ilyen nem létezhet..." gondoltam magamban
Lehet akár lány akár fiú barát de kell lennie egynek mindenféleképpen. Nincs élő ember aki e nélkül életben maradhat, ők agyják a levegőt, a reményt, a kitartást, a szeretetet és a megbocsátást feltétel nélkül.
Magát az életet.....

Mikor kislány voltam egyedül éreztem magam akárhányszor kivittek a szüleim a játszótérre. Nem voltak barátaim, már 7 évesen sem akartam a felszínes, másokat kigúnyoló lányok társaságában lenni.
Emiatt persze sokat piszkáltak, kinevettek akárhányszor elmentem mellettük, úgy érezték ha nem tartozok hozzájuk sehova ne tartozzak, kigúnyoltak akármilyen ruhám vagy játékom volt, megaláztak a többi gyerek elött.
Egyszer aztán túl messzire mentek, iskola után, mint minden nap anyukám levitt a játszótérre és míg ő a többi szülővel azzal volt elfoglalva hogy milyen üzleti útról jött vissza apámmal és mikor mennek megint egy másikra addig engem a többi akiket én csak úgy neveztem: "a gyermekláncfűrészek" újra kipécéztek maguknak.
- Hallod, te? Ugye tudod hogy ide nem jöhetsz le? Ez a mi játszóterünk. Megértetted?- hajolt felém az egyik barna hajú lány és kitépte a kezemből a labdát amivel játszottam
-Add vissza.- szólaltam meg
Nevetni kezdtek.
-Ez most már az enyém ha nem haragszol.- kezdte nézegetni a labdámat majd újra felém fordult
-Most pedig tűnj innen, megértetted?- mondta
Bár a szüleim nem sokat foglalkoztak a nevelésemmel de azt tudtam hogy milyen ha az embert megbántják és élvezik ha fájdalmat okoznak neki. Nem szerettem az ilyeneket...
Határozottan felemeltem a fejem majd felálltam és megszólaltam.
-Add vissza a labdámat vagy megbánod.- mondtam
Meglepődtem a hirtelen jött önbizalmamtól de jól esett.
-Hogy mit mondtál?- lépett felém az egyik göndör szőke hajú lány mire a barna hajú elé tartotta a kezét és gúnyosan elmosolyodott.
-Tudod te hogy én ki vagyok?- szólalt meg fenn hangon
-Nem is akarom tudni.- mondtam
-Melissa vagyok, és nagyon nem szeretem az olyanokat mint te.- mondta
-Én meg az olyanokat mint te.- vágtam vissza- Úgyhogy add vissza különben megnézheted magad.
Újra felnevettek.
-Hát..-szólalt meg Melissa- Vedd el ha tudod.- a szája gúnyos mosolyra görbült és egyik kezéből a másikba dobálta a labdámat.
Mély levegőt vettem. A szememmel követni kezdtem a labdát és tettem egy lépést előre mire Melissa felnevetett.
-Ugyan már... Ezt te se gondolhatod komolyan.- mondta
Nem néztem rá, csak a labdát figyeltem és hirtelen rávetettem magam Melissára de nem voltam olyan gyors. Nem vettem észre hogy kirakta elém a lábát, én pedig elestem benne, felhorzsolva az államat és a térdemet.
Gúnyosan nevetni kezdtek.
-Én megmondtam lúzerkém.- mondta Melissa majd rám dobta a labdát és fölém hajolt.
Ekkor megjelent egy fiú. Ismertem őt az iskolából de csak látásból, soha nem beszéltem vele. Nem is ismertem...de odajött és megállt közvetlenül mellettem.
Megfogta a vállamat és óvatosan felsegített mikor nekem már folytak a könnyeim a megaláztatástól.
-Jól vagy?- kérdezte halkan és megsimogatta a hátam
A többiek csendben figyeltek mire Melissa megszólalt.
-Te meg mit keresel itt? Mit képzelsz?- kérdezte fenn hangon
-Nem, te mit képzelsz?! Hagyjátok békén őt.-mondta a fiú
Felnevettek.
-Igen? És miért tennénk ilyet? Ki vagy te hogy megmondd hogy mit csináljak? Pont ÉN?- mutatott magára gőgösen
-Te egy beképzelt és elkényeztetett kislány vagy aki élvezi ha másokat terrorizálhat. Elég korán kezded, harmadikosan.- mondta a fiú és védelmezően elém állt
Melissa fújtatni kezdett mint egy pulyka és dühösen rám meredt.
-Semmi közöd hozzá, mit foglalkozol ezzel a lúzerrel?- bökött felém
-És te mit foglalkozol azzal hogy én mivel foglalkozom. Törődj a magad dolgával és hagyd békén őt.- mondta
-Mert ha nem?- kérdezte Melissa
-Nem szokásom lányokat megütni de ha nem hagyod őt békén kitépem a hajadat és a kezedbe adom.- mondta
Melissa hátra hőkölt és nyelt egyet. Mintha megijedt volna..
Halványan elmosolyodtam.
Melissa ekkor újra rám nézett.
-Még találkozunk.- mondta majd hátra dobta a haját és a gyülekezetével együtt hátat fordított és elindult a másik irányba.
A fiú ekkor hátra fordult és megszólalt.
-Minden rendben van? Nem kell félned.- mondta
-Köszönöm.- mondtam lehajtott fejjel a felsértett térdemre nézve.
Követte a tekintetemet és óvatosan átfogta a vállamat.
-Nagyon fáj?- kérdezte
-Nem..- mondtam
-Egyedül jöttél ide?- kérdezte
-Nem, ott van anyukám.- böktem a tőlünk messze álló padra ahol a szülők ültek.
-Odavigyelek hozzá?- kérdezte
-Nem, nem akarok odamenni.- mondtam megakadva
-Hát jó... Gyere, üljünk le.- odavezetett a homokozó pereméhez és leültetett majd ő is leült mellém.
-Nyugodj meg Lana.- mondta
Lana? Honnan tudja a nevemet? Hiszen nem is ismer...
Felemeltem a fejemet és kérdőn néztem rá.
-Honnan tudod a nevemet?- kérdeztem
Aranyosan elmosolyodott.
-Apukám a te szüleid vállalatánál dolgozik és egyszer találkoztunk az irodában. Hallottam hogy apukád Lananak hív. Meg ugye egy iskolába járunk.- mosolygott
-Én nem emlékszem hogy láttalak volna téged az irodaházban.- mondtam szipogva
-Mert csak én láttalak.- mosolygott és megsimogatta a hátamat- A nevem Nick.
Halványan elmosolyodtam.
-Örvendek Nick. Én Lana vagyok.- mondtam mire felnevetett
-Nagyon örülök Lana.
Nick magasabb volt nálam, barna szeme és kusza sötétbarna haja volt. Nem tűnt esetlennek, magabiztos tartása rendíthetetlennek mutatta.
-Köszönöm hogy segítettél.- mondtam még egyszer
-Nincs mit Lana. Ismerem Melissát, az osztálytársam és tudom hogy milyen önző kis dög.- mondta
Felkaptam a fejem.
-Harmadikos vagy? És az ő osztálytársa? Nem félsz tőle?- kérdeztem
Nick felnevetett.
-Nem félek tőle,a fiúk nem félnek a lányoktól.- mosolygott ezzel kivillantva fehér fogsorát.
-De megvédik őket más lányokkal szemben?- kérdeztem
-De csak ha megérdemlik.- mondta
-És én megérdemlem?
-Igen, te megérdemled.- mosolyogva megfogta a kezemet és átölelt.
Ekkor eszembe jutott hogy milyen lehet ha az embernek van barátja, van aki ki áll mellette és megvédi..


Nick lett az én másik felem, az, aki hiányzó részemet kitöltötte és vigyázott rám ahogy én is rá. Azon a napon meg pecsélődött a barátságunk, éreztem hogy ha vele vagyok magamat adom feltétel nélkül, és nem kell megjátszanom amit mások elvárnak tőlem. Ő és én, csak mi ketten Örökké a legjobb barátok leszünk.
Az általánosban, bár nem jártunk egy osztályba minden szünetben, lyukasórán együtt voltunk, iskola után együtt tanultunk és játszottunk. Aztán mikor Nick nyolcadikban elballagott volna év végén szándékosan rontott irodalomból ezért megbuktatták és következő évben az én osztályomban kezdte az utolsó évét ezúttal velem. Nick mindig is kitűnő tanuló volt, csak is azért "buktatta" meg magát hogy együtt mehessünk gimnáziumba.
Mikor ezt megtudtam hozzá vágtam egy könyvet.
-Te normális vagy? Megbuktál? Mi van veled?- kérdeztem
-Most meg mi van?- nevetett jókedvűen- Nem is örülsz?
-De, örülök de akkor is. Hogy bukhattál meg? Miattam?-kérdeztem
-Még szép hogy miattad kicsi Lana.- húzta meg az orromat mire belecsíptem az oldalába
-Nicky, te nem vagy normális. Mit fognak szólni a szüleid?- kérdeztem
-Az engem nem érdekel.- vonta meg a vállát vigyorogva mire csóválni kezdtem a fejemet.

Az évek teltek, a gimnázium öt éve alatt Nick és én tervezgetni kezdtük a nagy betűs életet ami természetesen a megfelelő egyetemmel kezdődik... Legalábbis a szülők szerint.
Mikor már két éve gimisek voltunk Nick egy nap azzal jött iskolába hogy az apám kirúgta az apját az irodából.
-Hogy mi? Mivan?- kérdeztem rá még egyszer mint aki nem hallotta elsőre
-Mondom Lana! Apád kirakta őt. És most nem tudjuk mi lesz. Apám azt se tudja miért rúgta ki, ő volt a legjobb embere.- mondta Nick
-Akarod hogy beszéljek vele? Én meggyőzhetem.- mondtam
-Nem, Lana. Nem kell.- mondta Nick
-És most haragszol rám?- kérdeztem mire felkapta a fejét
-Hogy mi? Dehogy, kicsim. Rád soha nem tudnék haragudni ezt te is tudod. Különben is, ez a felnőttek dolga, oldják meg egyedül, nem?- húzott közel magához és egy puszit adott a homlokomra

Akkor még túl hiszékenyek voltunk, de idővel kiderült hogy egyáltalán nem képesek megoldani a problémáikat. Nick apja sehol nem kapott állást, nem vették fel sehova, munkanélküli maradt. Csak az édesanyja dolgozott de abból a kevés óvonői fizetésből nem tudtak megélni hárman. Aztán Michael lába alól kicsúszott a talaj, alkoholba folytotta a bánatát és egész nap a TV előtt ült nem törődve a körülötte történő dolgokkal.
A gimnázium végére engem felvettek a Floridai egyetemre, míg Nick sehova nem jelentkezett, már iskola után rögtön dolgozni indult hogy besegítsen otthon. Úgy érezte nem hagyhatja cserben a családját.
Nem láttam, egyik napról a másikra mintha eltűnt volna, míg én a visszapillantó tükörből láttam a gyermekkorunkat és az emlékeket amelyekkel elindultam a nagybetűs élet felé az egyetemre.
A legjobb barátom nélkül.
De ennek már hat éve.....

Nyitás!

Sziasztok kedves olvasók. A nevem Ann, és ez itt a második blogom. Az előző fanfiction blog, ez azonban más. Itt csak egy történetet fogok publikálni, eddig 9 rész van legépelve.
A másik blogomra felrakosgattam a részeket, ám ez a történet háttérbe került a fanfiction mellett, így abba hagytam. Most úgy döntöttem tovább írom, mert úgy érzem, méltó befejezést kell majd idővel megírnom. Igazából nagyon is tetszik ez a történet, úgy mindennel együtt, úgy vélem kár lett volna csak úgy félre söpörni.
Az oldal jelenleg is szerkesztés alatt áll, próbálok sietni vele, azt szeretném hogy megfelelő, kényelmes, és szép legyen, mindenek előtt, hogy szeressetek ide járni. :)
Hogy nektek is tetszeni fog.. nos ezt döntsétek el ti.
Nagyon örülnék a kommenteknek is, hiszen az írónak az a legfontosabb, hogy megbecsüljék a munkáját, és véleményezzenek az olvasók, akár jót, akár rosszat.
Szóval ne sajnáljátok, mindent bele.
Remélem leszünk majd egy páran.
Puszi mindenkinek:
Ann :)